Tisztelt Kanizsaiak!

Kiss Ernõ, örmény származású földesúr,
Vécsey Károly, magyar fõúr,
Leiningen-Westerburg Károly, német arisztokrata,
Damjanich János, szerb nemzetiségû hivatásos katona,
Nagysándor József, magyar republikánus demokrata,
Lázár Vilmos, örmény származású vasúti fõtisztviselõ,
Schweidel József, osztrák nemességet kapott õrnagy,
Török Ignác, magyar mérnök,
Dessewffy Arisztid, magyar nemes,
Láhner György, német iparszervezõ,
Poeltenberg Ernõ, osztrák lovag,
Knézich Károly, egy horvát határõr sarja,
Aulich Lajos, egy pozsonyi fogadós gyermeke,
Batthyány Lajos, Magyarország elsõ alkotmányos miniszterelnöke.

14 tragikus sorsú hõs történelmünk tablójáról, 14 ember, akiket korukban minden elválasztott egymástól: a társadalmi rangjaik szintjei, a hivatásuk keretei, származási országaik határai, nemzetük nyelve és szülõhelyük eltérõ kultúrája.

Tisztelt Emlékezõk! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Olyan emberekre emlékezünk a mai napon, akik 171 évvel ezelõttig a saját külön álmaikat álmodták, egyéni sorsukat követték, a számukra legfontosabb értékek mentén élték az életüket.

Olyan emberekrõl szólunk ma, akik más-más nemzetek és nemzetiségek gyermekei voltak, más nyelven szólították édesanyjukat és más ünnepnapon köszöntötték õseiket.
Bizonyára úgy tervezték életüket és jövõjüket, ahogy azt családjaik és származásuk, lehetõségeik és álmaik engedték, ahogy az õ egyéni bensõ indíttatásuk vezérelte õket.

Mégis e 14 név és 14 sors mára eggyé vált mindannyiunk szívében a szabadsággal, a hõsiességgel, a magyarsággal.
Szinte minden területen eltértek, határok és árkok szakították el õket, de egy valami minden különbözõség, minden szakadék fölé hidat vert: a magyar szabadságért való kérlelhetetlen küzdelem.

Ahogy Poeltenberg Ernõ fogalmazta meg: "anyanyelvem német, szívem magyar, mert a szabadságért dobog".
Mert a számos érték és jellemvonás közül, amely egyénivé alakít mindannyiunkat, ahogy e kiváló férfiakat, a számos eltérõ karakterjegy között volt egy kiemelkedõ, amely õket közös sorsúvá tett, ami megmutatta a pillanatnyi emberben az örök embert: ez a szabadság, a függetlenség eszméje, a magyar szabadság és a magyar függetlenség kivívásának vágya volt.

Azok az értékek, amelyek lehetõvé tették, hogy a 21. században mi, mint a magyar közösség tagjai, mint a magyar nemzet polgárai itt lehetünk.

Itt állhatunk és tervezhetjük a jövõnket, álmodhatjuk személyes és együttes álmainkat, hogy létezhetünk szabadon és függetlenül.

Tisztelt Emlékezõk!

E kiváló férfiak, e hõsök és az áldozatuk, a mi közös igazságunkká lett értékük jelenti egész modern történelmünk alapját, belõlük ered a bátorságunk és a ránk oly jellemzõ kitartás és kiállás.

Belõlük származik az identitásunk, amely, mint az elvetett és elhalt mag, bennünk éled újjá, feloldozva ezzel a gyász komor és véges fájdalmát.

Mert ahogy Krisztus mondja az evangéliumban: „Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja övéiért”.
Talán ezért is vállalták 1849. október 6. honvéd tábornokai, nagyszerû férfiúi a vértanúságot.

Hogy vállalásukkal a jövõt nyissák meg az utódok számára, hogy áldozatukkal a szabadság és a függetlenség, a nemzet és a haza nagyságát elõlegezzék meg. Mert ezáltal, csakis ezáltal váltak mérhetetlen súlyúvá e fogalmak: szabadság és nemzet, általuk telítõdtek visszavonhatatlan tartalommal.

1849. október 6-ra ezért nem a halál jegyében emlékezünk, hanem az értelmes áldozat éltetõ sorsvállalásaként.
Hõsök voltak õk, akik egy nemzeti közösség igazságát fontosabbnak tartották az életüknél is.

Ezért lehet értelme az áldozatnak, amely hétköznapjainkat és a történelmünket is átszövi. Mert sorscsapásaink közepette sorsáldássá változik, azáltal, hogy a példákkal felmutatja: igenis van tiszta erkölcs, vannak világos, érthetõ szavak, tettek, el nem zálogosított gerincek, van összefogás és kiállás.
A valamikori fájdalom így lehet része a majdani boldogságnak.

Mert kritikával ugyan élhetünk egymás iránt, de kell, hogy legyen a mai Magyarországon, a mai Nagykanizsán is egy közösségi minimum az értelmes továbbéléshez, a valódi boldoguláshoz.

Ez a minimum a patrióta és/vagy lokálpatrióta hozzáállás.
És áldozatot vállaló õseink, az aradi 13-ak megjelenítik azt a sarokpontot, mozdíthatatlan mércét, akikhez képest megméretik a jó és a rossz, a gerinces és a hajlott, a nemzetet építõ és tagadó.

Emlékezzünk tehát méltón, és legyen vállalásunk, hogy tudjuk, megtanuljuk a nevüket, mert erre tanít minket a történelem, az emberi közösséghez való tartozás kötelessége és a hûség.

És legfõképp, erre tanít minket emberségünk ténye és igazsága, az erkölcsi törvény.

Nagykanizsa az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc dél- és nyugat-dunántúli eseményeinek talán legfontosabb színhelye volt az 1848 márciusi forradalom és az 1849 októberi megtorlás között eltelt tizenhat hónap alatt, s a Nagykanizsán történtek egyben tükrözik az ország 1848-49. évi történetét is! Hatszor cserélt gazdát a város!

Nagy- és Kiskanizsán nem került sor komolyabb megtorlásra a szabadságharc után. A nagy- és kiskanizsai illetõségû áldozatok nem a helyben, hanem az országos eseményekben játszott szerepük miatt szenvedték el a megtorlást.

Így két zalai származású, kanizsai vonatkozású mártírról is megemlékezhetünk. Gasparich Márk kanizsai piarista gimnáziumban tanult, és tábori papként szolgált a Perczel hadtestben. Címzetes honvédõrnagy volt, a fegyverletétel után tagja lett egy függetlenségi szervezkedésnek, ezért 1853-ban kivégezték. Csány László kormánybiztos, a Szemere-kormány közlekedési és köz-munkaügyi minisztere, a Kanizsai Védegylet szervezõje volt korábban. Önként vállalta a felelõsséget tetteiért, a császári hadbíróság 1849. október 10-én Pesten kivégezte.

Kedves Kanizsaiak!

Az aradi 13 és Batthyány Lajos áldozata köré gyûltünk itt és most össze, hogy felszámoljuk hétköznapi széthúzásainkat: hogy új hont a múltból kiindulva a jövendõben fürkésszünk. Mert vannak hõseink és hírvivõink és bûv-igéink.

Ady Endrét idézve:
„Õszi napnak csendes fénye,
Tûzz reá a fényes égre,

Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom.”

„Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni…! (Máté 10,28)

Köszönöm, hogy elmondhattam ezeket az emlékezõ – ünnepi gondolatokat!

Balogh László
Nagykanizsa Megyei Jogú Város polgármestere

(Elhangzott 2020. október 6-án az Aradi
udvarban Nagykanizsán. Fotók: Kovács Krisztián)