Kora hajnalban csengett a telefon. Kétszer, négyszer, talán hatszor is. Álomittasan leszaladtam az emeletrõl a konyhában lévõ készülékhez, anyám és testvéreim azonban meg sem moccantak, tudván: a hívás nem nekik szól.

Ilyenkor ért véget a papa éjszakai mûszakja. A kanadai Pacific vasúttársaság Prince Albert-i javítómûhelyében dolgozott szerelõként este nyolctól hajnali négyig. Nem emlékszem a részletekre, de valahogy úgy alakult, hogy felajánlottam: reggelivel várom, mire hazatér a munkából. Igazán nem nagy fáradság, érveltem – végül is tizennégy éves voltam, felnõttnek tartottam magam, és az ígéret csak a nyári szünet idejére vonatkozott.

– Most tettem le a lantot – mondta a papa, amikor felvettem a kagylót –, és farkaséhes vagyok! Húsz percen belül otthon leszek. Rendben?

Azon töprengtem, hogyan tud ilyen jókedvû lenni hajnalok hajnalán. – Persze, papa. A reggeli addigra készen lesz – feleltem.

A nehéz éjszakai munka után a papa szívesen evett sült szalonnát tojással. És örült, hogy van kivel beszélgetnie.

Ekkorra már kiment az álom a szemembõl, így munkához láttam. Mint minden reggel, most is életem legfinomabb reggelijét akartam neki elkészíteni. Elõvettem a kredencbõl az öreg öntöttvas serpenyõt. Egy évvel korábban még a régi, fatüzelésû tûzhellyel kellett volna bajlódnom, de most, 1949-ben, csak a kapcsolót kellett elfordítani, és az áram már fel is hevítette a sütõlapot.

Megtapasztaltam: úgy a legjobb, ha a szalonna akkor kezd sercegni, amikor a papa a First Street sarkán álló utcai lámpa alá ér. A tojást ráérek akkor ráütni, amikor belép az ajtón.

Orromat a hátsó veranda üvegéhez nyomva fürkésztem az utcát. Onnan négysaroknyira elláttam.

Már pirkadt, de ezernyi csillag tündökölt még az égen, amikor megpillantottam a közeledõ alakot. Tudtam, hogy a papa az; megismertem fürge járásáról és ahogy a friss, tiszta idõben a léptei ritmusára lóbálta táskáját. Halk fütyörészés kísérte útját hazafelé.

Figyelõállásomból ráláttam az udvar egy félreesõ zugában álló öreg autónkra is. Ha a Pontiac még mûködik, rossz idõben a papa esetleg azzal járt volna dolgozni. Nyolc gyerek, a ház fenntartása és nyomorúságos fizetése mellett azonban nem futotta ilyesmire.

A szalonna immár felpúposodott és sercegett a serpenyõben, igyekezett elterelni a figyelmet a kávéskannáról. A pirítósra is ügyeltem: kinyitottam, majd visszacsuktam a kenyérpirító oldalát, mert azt akartam, hogy a mama házi sütésû kenyerébõl vágott vastag szeletek épp a kívánt színûre barnuljanak.

A külsõ ajtó megnyikordult. – Jó reggelt! – köszönt a papa, s jókedvûen a konyhába lépve fülig érõ szájjal mosolygott rám. – Olyan éhes vagyok, hogy a vasszöget is meg tudnám enni!

Egyenesen a fajansz mosogatóhoz ment, beszappanozta a kezét, aztán vizet loccsantott az arcára és alaposan lecsutakolta. – Be kellett bújnom az 1256-os gyomrába, hogy kicseréljek néhány kiégett samottot. Csupa kosz lettem. – Így, az öreg gõzmozdony javításakor szerzett koromfoltokkal a szemhéján, mosómedvére emlékeztetett.

Miközben asztalhoz ült, óvatosan ráütöttem a tojásokat a szalonnára. A papa rövid szünet után így szólt: – Igazán szép tõled, hogy reggelivel vársz, tényleg nagyon örülök neki.

– Nem nagy ügy – mondtam, miközben a tányérjára tettem a szalonnás tojást. – Csak felébredni nehéz, a többi semmiség.

A dicsérettõl mindketten feszengtünk. A papának sem igen állt rá a szája, és én is zavarba jöttem tõle. Aznap kora reggel, így vele kettesben mégis ráéreztem, hogy különleges kapocs kezd összefûzni bennünket, amely a nap további részében nincs jelen közöttünk.

Evés közben a papa elmesélte, mi történt a munkahelyén. Tudta minden mozdony sorszámát, ismerte mindegyiknek a gyengéit. Lassanként már én is együtt éreztem a sokat gyengélkedõ kazánú 861-essel, én is megszerettem a jó öreg 998-ast, mely „úgy oson, akár egy kölyökmacska”.

– Kérsz még kávét, papa? Vagy pirítóst? – Megrázta a fejét, és hátradõlt a széken. Az érkezésekor még kimerültségrõl árulkodó arca kisimult. Ahogy felelevenítette az eseményeket, fáradt tekintete megtelt csillogással.

Ekkor viszont már nekem kellett elfojtanom egy ásítást, mert be nem fejezett álmom csábított vissza az ágyba. A papa észrevette. – Feküdj vissza, Eddie, hogy ne legyél álmos holnap... vagyis ma – helyesbítette önmagát. – Én egy kicsit elüldögélek még, és átolvasom az újságot. – Ekkor elhallgatott, majd rám nézett. – Köszönöm a pompás reggelit, fiam, nagyon finom volt.

Mosollyal igyekeztem leplezni büszkeségemet. – Örülök, hogy ízlett, papa.

Elbizonytalanodtam, mert egy pillanatig azt éreztem, mintha öleléssel akarná kifejezni háláját. Talán neki is jólesett volna, csakhogy ez nálunk nem volt szokás. Aztán a papa átment a nappaliba, én meg visszabújtam az ágyba, és fejemre húztam a takarót.

Ám mindketten tudtuk, hogy másnap hajnalban ismét felkelek, amikor megszólal a telefon, és lesem, mikor ér oda a lámpához, hogy a szalonna épp idõben kezdjen el sercegni. Ilyenkor voltunk kettesben.

Az eredeti cikk itt olvasható.