A 40-es évektõl a film megújulásnak indul. A háború hatására az európai filmeseknek egyre kevesebb költségvetésbõl kell korrekt produkciókat összeállítani. A kiélezett társadalmi feszültségek következtében, egyre élesebben fordulnak az alkotók realista, a valós életre fókuszáló történetekhez. Hollywoodban is egyfajta elfordulás érzékelhetõ az addigi púderezett, meseszerû forgatókönyvektõl, a film noir már egy jóval sötétebb, realisztikusabb talajról inspirálódik, mint a harmincas évek filmjei.

Elõzmény: neorealizmus a 40-es, 50-es években

Az olasz film nem kíván tovább a mozi illúziókat keltõ világával operálni, hanem provokatív, szokatlanul nyers témák felé orientálódik. Fontos újdonság, hogy leginkább a társadalom alsó rétegével, kiszolgáltatott, deviáns karakterekkel találkozhatunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy eltûnnek a szórakoztató igényû közönségfilmek, de a súlypont a reformra kerül.

Az irányzat fõ képviselõi Roberto Rossellini, Luchino Visconti és Vittorio de Sica. Legfontosabb darabjai például: Róma nyílt városBiciklitolvajokEurópa 51, vagy a késõi Rocco és fivérei. Ide tartozik a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál díjasa, Szõts István 1942-es filmje, az Emberek a havason is.

A neorealizmussal a dramaturgiai megújulás olyan frissítéseket hoz, mint az autentikus helyszínen való forgatás, a gyakori külsõ jelenetek (utca, tér, tengerpart, stb.), amatõr, vagy gyermekszereplõk alkalmazása. A cél – a stúdiórendszeren kívül – minél élesebb, realisztikusabb reprezentáció.

A tendenciához tartozik még, hogy az addig megszokott, kiszámítható, körülhatárolt történet egy epizodikus, töredékes elbeszélésmódra változik. Az irányzat elsõ szakasza az 50-es évek közepétõl csillapodik, enyhül. A mozi a nyers és kemény történelmi témák helyett az egyéni problémákra reflektál. Ez a tendencia már a modernista film felé mutat, amely éppen az 50-es évek második felében kezd kibontakozni.

Modernista filmek – a 60-as évek elején

Az 50-es évek második felében induló gazdasági fellendülést követõen, egyre kevéssé akar szociális problémákkal, kollektív, történelmi traumákkal szembesülni a nagyérdemû a mozikban. Éppen ezért, a klasszikus modernista film (kb. 1955-1968 között) már az urbanizáció egyénre gyakorolt pszichológiai következményeit boncolgatja.

Legfõbb téma az elidegenedés, a kapcsolatok kiüresedése, az emberi lélek mechanizálódása a technikai forradalom érájában. Michelangelo Antonioni, Federico Fellini modernista mûvészfilmjei már az aszfaltdzsungel és a technikai vívmányok közt vergõdõ, kiüresedett, talajt vesztett figuráira reflektálnak.

A nagy mûvészfilmes reformkor idején azért a többség továbbra is a szórakoztató, kikapcsoló, azonban igényes és korrekt közönségfilmekre ült be legszívesebben. Ennek kitûnõ példája Luciano Salce klasszikusa, a Narancsos kacsasült, Ugo Tognazzi és Monica Vitti fõszereplésével.

Az eredeti cikk ITT olvasható.